Van egy nagyon jó barátom, akit már több mint tíz éve ismerek és szeretek. Van, hogy hónapokig nem beszélünk, sőt olyan is előfordul, hogy naponta találkozunk, az a jó az egész kapcsolatunkban, hogy nincs abból sértődés, ha az egyik egy picit eltűnik, vagy néha a másik egy picit jobban igényli a törődést. Sokan ezt annak tudják be, hogy ellentétes neműek vagyunk és biztosan van köztünk más is, nem csak puszta barátság, de ilyenkor nevetve csak annyi válaszolunk, hogy persze, imádunk együtt motorozni. Rengeteg helyen voltunk már együtt, általában országon belüli célpontokat választunk, hogy kiélvezhessük a motorozás gyönyöreit és ilyenkor mindig ellátogatunk egy-egy helyi nívós étterembe.
Nekem szinte hobbimmá vált a helyi borspecialitások végig kóstolása, Laci barátom pedig rettenetesen szereti a gyomrát, így mindenki megtalálja a számára legjobb szórakozást. Már csak azért is fontos ez, mert ő ehet, amennyit csak akar, hiszen egy gyomornak mindig nagyobb hely van közvetlen a kormány mögött ülőnek, mint az a mögött ülőnek. Én meg hát ihatok, mert úgy sem vezetek. Felosztottuk a feladatokat, és ez így van jól.
Legutóbb éppen egy szlovák határ melletti kisfalut tűztünk ki úti célul, és annak rendje és módja szerint el is indultunk egy másfél órás késéssel. Az utat nagyon élveztük, hiszen a táj gyönyörű volt, a nap kellemesen sütött és olyan távolinak tűnt minden problémánk. Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a kicsiny faluba. A lakosság nem volt éppen túl ígéretes. Rendben, hogy mi is éppen lábat lógattunk a hétköznap ellenére, de hogy a faluban az éttermi dolgozókon kívül nem volt egyetlen dolgozó ember sem, az is biztos. Leszálltunk a motorról, Laci lezárta gondosan, én pedig azzal a hanyag mozdulattal a kormányra akasztottam a bukósisakomat és besétáltunk az étterembe. Nagyon teleettük, teleittuk magunkat, és éppen az ebéd utáni ciginket mentünk elszívni egy kávé kíséretében, amikor is észrevettük, hogy eltűnt a motorról a bukósisakom. Pontosabban csak én vettem észre, mert Lacinak fel sem tűnt, hogy felelőtlenül otthagytam. Annyira bepánikoltam, hogy még rágyújtani is elfelejtettem és berohantam kifaggatni a személyzetet, hogy szerintük mitévő legyek, van-e kamera, hívjam a rendőrséget, vagy tulajdonképpen ilyenkor mi is a teendő? Kicsit megmosolyogták az aggodalmam, majd azt tanácsolták, hogy ha messziről érkeztünk, akkor menjen el Laci a legközelebbi városba, és vegyen nekem egy új bukósisakot. Egyből elő is kaptam a telefonomat, beírtam a keresőbe, hogy bukósisak akció és reméltem, hogy közeli helyszíneket is jelezni fog a program. Hát nem vált be az ötletem, ugyanis a legtöbb találat webshop volt, és nekünk most arra nem volt időnk, hogy megvárjuk a kiszállítást. De nem tudtam mit tenni, nő vagyok, teljesen belebolondultam a bukósisak akciók nézegetésébe, és nagy lelkesen mutogattam Lacinak, hogy milyen új sisakot szeretnék. Amikor láttam, hogy az arcára kiült az értetlenség, akkor jöttem rá, hogy vele még meg sem osztottam az örömhírt, hogy milyen szerencsétlen is vagyok. Annyit mondhatok, hogy nem volt túlságosan feldobva, viszont az kicsit megmosolyogtatta, hogy egyből belevesztem a telefonom által előtérbe helyezett bukósisak akciókba.
Szerencsére Lacinak nagyobb lélekjelenléte volt, mint nekem, ezért nem kezdte el az akciós bukósisakokat nézegetni, hanem visszakísért az étterem teraszára, rendelt nekem még egy kis bort, ő pedig felült a motorjára és elhajtott bukósisak vadászatra. Kicsit unatkoztam magamban, kicsit olvasgattam, játszottam a telefonomon, és már meg is érkezett egy csodálatosan büntető Barbie rózsaszín bukósisakkal a felelőtlenségemért cserébe. Teljesen jogos volt a büntetésem és azóta is büszkén hordom minden alkalommal.