Egy vacsora, ami nem úgy sikerült, ahogy vártam

Egyik péntek este úgy döntöttünk a férjemmel, hogy végre kiszakadunk a hétköznapok mókuskerekéből, és beülünk egy kellemes budapesti étterembe vacsorázni. A kislányunkat anyukámra bíztuk, és azt terveztük, hogy legalább egy órára elfelejtjük az állandó aggodalmat, ami mostanában körülvesz minket. Mert Emese, a mi kis hétéves tündérünk, még mindig nehezen formálja a szavakat.

Az étterem tele volt, és alig találtunk helyet. A szomszéd asztalnál egy anyuka beszélgetett a barátnőjével, és egyszer csak elcsíptem egy hosszabb mondatfoszlányt: „…a logopédiai fejlesztő eszközök tényleg működnek, a logopédiai feladatok hatásosak.”

Azonnal felkaptam a fejem. Szinte beledermedtem a hallottakba. Hazafelé már a telefonomon kerestem rá a logopédiai fejlesztés lehetőségeire – és így jutottam el a Mosolykulcs oldalára.

Ott végre nem éreztem, hogy elveszett lennék az orvosi szakszavak között. Megértettem, mit jelent a megkésett beszédfejlődés, hogyan működik a TSMT torna, stb.

Még aznap este írtam nekik. Másnap reggel már jött is a válasz, és egy héten belül időpontot kaptunk. A gyermek logopédus olyan természetességgel beszélt Emese problémáiról, hogy először éreztem azt: nem vagyunk egyedül.

Az egyik legmeghökkentőbb tapasztalatom az idők során, azóta az volt, hogy milyen sokat számítanak a jól megválasztott logopédiai fejlesztő eszközök. Kis tárgyak, játékos feladatok, amelyekkel Emese is örömmel dolgozik.

Nem vagyok logopédus, sem gyógypedagógus. De azt megtanultam, hogy a gyógypedagógiai fejlesztés, a logopédiai feladatok, az olyan terápiák, mint az SMT terápia, a diszlexia-prevenció és terápia vagy a diszgráfia terápia – nem „nagy bajokra” valók, hanem hogy időben segíthessenek.