Tényleg olyan tragikus a magyarok sorsa?

Valamiért nekünk, magyaroknak mintha a génjeinkbe lenne kódolva az állandó búsongás, a múltba merengés, az áldozattudat. Mindenhol azt hallani, olvasni, hogy minket a világ állandóan furkósbottal ver, minket folyton csak megbüntetni akarnak. Valahol van némi igazsága ennek a látásmódnak, talán ezért is értjük meg egymást annyira a lengyelekkel, hiszen ha valakikbe, hát beléjük sokszor belerúgtak az elmúlt ezer évben. De tényleg ennyire sanyarú a sorsunk? Tényleg mindig csak a borús oldalból jutott nekünk, és állandóan hátra kell tekinteni, hátha jön egy rosszakarónk tőrrel a kezében? Nos, én nem hiszem. Szerintem igenis voltak és vannak is a magyarságnak pozitív vetületei, és bár estek szégyenfoltok a múltunkon, de azért azt nem mondhatjuk, hogy megérdemeljük a pusztulást.

Kezdjük mindjárt a legelején. Minden népnek megvan a maga eredetlegendája, az őstörténete, ahová visszavezeti a kialakulását, történelmét. De gondoljunk csak bele! Van még egy olyan nép, amelyiknek ennyire fordulatos és titokzatos? A Gesta Hungarorum teljes joggal ott lehet az izlandi sagák, vagy éppen Arthur király története mellett, hogy csak pár híresebb európai eredetmítoszt és legendagyűjteményt említsek. Bővelkedik hősökben és hősi tettekben, csatákban, cselekben, kellően mélyre nyúlik, hogy körülszője a legendák misztikus köde, emellett kellőképpen érdekes és mesés ahhoz, hogy a mai napig ismerjék és szeressék az emberek. Még ha a jelentős része Anonymus kitalációja is, attól még abszolút szerves része a kultúránknak, öntudatunknak.

És ha már az irodalomnál tartunk: nem sok olyan nép van még rajtunk kívül, akiknek a 800-900 éves nyelvi emlékei a mai napig is értelmezhetőek, nemde? Sőt, négy-ötszáz éves, akkori magyar nyelvezetben kiadott könyveket egy kis odafigyeléssel ma is bárki olvashat, szemben például az angol anyanyelvűekkel, akiknek szinte újra kell tanulniuk angolul, hogy eredeti Shakespeare-t tanulmányozhassanak. A mi nyelvünk egyértelműen az egyik legbonyolultabb, legnehezebb a világon, talán pont ezért változott olyan keveset a viharos évszázadok alatt. Persze, természetesen rengeteg a jövevényszó, de egyetlen hódító sem volt képes kiirtani vagy annyira átalakítani a magyar nyelvet, hogy felismerhetetlenné váljon. Ezzel együtt pedig a gondolkodásmódunk is a sajátunk, amit külső szemlélő sosem érthet meg igazán.

Vagy ott vannak a neves tudósaink, feltalálóink! Mennyi mindennel járult már hozzá a magyarság a világ fejlődéséhez? És most nem csak a Rubik kockáról vagy a golyóstollról beszélek, hanem a tudományos vívmányokról, felfedezésekről, technológiáról. Tény, nem voltunk soha nagyok és hódítók, nem építettünk kontinenseken átívelő birodalmat, és a hadi szerencse valamiért ritkán állt mellénk, de valahogy mégis mindig sikerült újra talpra állni és folytatni. Lehetséges, hogy talán pont ez a szívósság, ez a törhetetlen akarat az, ami nekünk, magyaroknak osztályrészül jutott, ebből kell a legtöbbet kihoznunk. Nem vagyunk egy nagy létszámú nemzet, de akik a mieink, azokra legyünk büszkék!

Mit jelent egyáltalán magyarnak lenni? Pusztán származás kérdése, vagy egyfajta öntudat is társul hozzá? Szerintem egyértelműen az utóbbi. Egy magyar elvándorolhat a világ másik végére is, a virtusát akkor sem fogja tudni soha maga mögött hagyni. Mondják, hogy az emigrációban élő magyarok sok esetben magyarabbak az itthoniaknál, de talán pont ezért él tovább a tudat a diaszpórákban is, hiszen a tartás és a büszkeség kiirthatatlan. Mi a magyarok sorsa? Ki tudja. Lehet, hogy újabb 1300 évig itt leszünk, de lehet, hogy egy évszázadon belül elfogyunk. Ezt senki sem tudhatja biztosan. Annyi viszont bizonyos, hogy még ha sokan azt is jósolták, hogy fel fogunk oldódni a szláv tengerben, vagy teljességgel asszimilálódunk a kozmopolita világban, még mindig itt vagyunk, és teljes mellszélességgel hirdetjük, hogy igen, mi vagyunk a magyarok!